Harapó Mókus

Na kérem szépen, már megint eltévedtem az időspirálon, így a január 6-án esedékes, idei első gasztrohelyszínünkről csak most tudok beszámolni. Éreztem is, hogy zavar van az erőben, és hogy baj van az egyensúllyal. De csak eddig. Most pótolom ezt a súlyos hiányosságot.

Az úgy volt, hogy kedvünk szottyant egy kis magyarosra. A Harapó Mókust meg már ajánlották innen is, onnan is. Így hát felkerestük. Jól el van rejtve az óbudai panelrengetegben, na de van ám nekünk paneltapasztalatunk, sitty-sutty odataláltunk.

Ebédidőben érkeztünk, tele volt a hely menüfogyasztókkal, egy pici asztal volt csak szabad, oda lesuttyantunk.

Menet közben akartam pénzt kivenni az automatából, de nem találtunk ilyen gépet, meg marha hideg is volt, keresgéljen a fene, így hát reménykedtünk, hogy lehet majd kártyával fizetni.

Mint később kiderült, reménykedésünk hiábavalónak bizonyult, így első dolgunk az volt, hogy csekély készpénzkészletünket felmértük, és annak fényében rendeltünk. Ám az is kiderült, hogy nem is csináltuk rosszul, mert egy-egy búzasör is simán belefért a keretbe.

Lássuk a menüt. Renci: Csirkemell steak – A kicsontozott csirkemellet nem klopfoljuk vékonyra, vaslapon alaposan átsütjük, magos zöldfűszeres salátával, pácolt sajtokkal, steakburgonyával tálaljuk.

Jómagam pedig Harcsapaprikást fogyasztottam juhtúrós sztrapacskával

Abszolút meg voltunk elégedve a színvonallal, mind a kiszolgálás, mind a minőség terén. Egy pici hibapont a kártyás fizetés hiánya.

Ferdinand Monarchia Cseh Sörház

Ilyen nevű létesítmények is vannak.

És mivel újra erőt vett rajtunk a knédli-láz, és mivel fővárosunk még mindig nincs túlzsúfolva szlovák étteremmel (azt az egyet meg már köszi, próbáltuk), hirtelen ötlettől vezérelve kerestünk egy cseh nemzetiségűt. Na olyat persze rögtön találtunk.

És láss csodát, épp az aznapi (tegnapi) menüben volt knédli! Rövid egyeztetés után felpattantunk a kisföldalattira, és meg sem álltunk a Szív utcáig.

Nem igazán értettük a hely névadásának mikéntjét és miértjét, de ha már ott voltunk, legeltettük a szemünket az italos pult homlokzatán pajkosan sorba rendezett üres Becherovkás üvegeken, az ablakpárkányokon takaros üvegedényekben sorakozó Gyermelyi tésztakülönlegességeken, és az étterem közepén helyet foglaló gigantikus méretű Kisvakondon, valamint a plafonról lelógó egyéb plüss hírességeken, nevezetesen a Rumcájsz családon, Bob és Bobeken, Speibl és Hurvineken, Moha és Páfrányon, valamint Kisvakond játszótársain.

Tea (egészségügyi okokból) és sör (szintén eü.) rendelése után előadtuk jövetelünk célját, a beszédhibás és rezignált pincér bácsi pedig hamarosan hozta a hagymalevest, rögtön utána a gyomorbarát méretű knédlit (köszönő viszonyban nem volt párkányi testvérével), majd a desszertet. Három fogás, 790 forint. Itt legalább kicsit spórolhattunk.

Megállapítottuk, hogy jó dolog az az esztergom-párkányi túra, és ha jönnek a jó idők, felelevenítjük ezt a szép szokást.

Ebéd után kávé az Andrássy úti Costában, kényelmes fotelben, Angry Birdöt próbálgatva, pihengetve. A kávé drágább volt, mint a menü. Szóval, tudunk élni.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Bulgária

Na ez egy érdekes történet. Hosszas töprengés után valahogy beugrott a sopszka saláta. Nosza, keressünk egy bolgár éttermet! Kerestem. És őszinte meglepetésemre, találtam is.

Egy napos, szeles februári napon kivillamosoztunk hát a kies Ferencvárosba, ahol rövid kis kitérő (rossz irányba indultunk), néhány kórház és gyerekrendelő után megtaláltuk a Carevec éttermet. Illetve találtunk egy szállodát, ahol az étterem táblája is kint volt. Miután hasztalan nyitogattam egy bezárt ajtót, a szállodából épp kifelé haladó fehér köpenyes doktor azonnal átlátta, mi járatban is vagyunk, és egy gáláns mozdulattal jelezte, hogy menjünk csak be a szállodába, ott megtaláljuk, amit keresünk.

És lőn. Az üresen ásító recepciótól jobbra fordulva rögtön bele is ütköztünk a célpontba. A hely egy kétcsillagos szálloda étterme volt, annak minden jellegzetességével és jellegtelenségével.

Nem volt nagy tömeg, négyen-öten üldögélhettek egy asztalnál, szemmel láthatóan bolgár sportolók. Ezt egyrészt jó jelnek is vélhettük (ha már ők is ott esznek, akkor mi baj lehet), másrészt meg nem (hátha csak ott laknak a szállodában, és nincs más választásuk). De ha már ott voltunk, bátran leültünk egy asztalhoz, a legjobb helyre, félúton a konyha és a kijárat között. 🙂

Sajnos amit előzőleg kinéztünk az étlapról, nem volt a konyhán, így mindketten siscsét (saslik) rendeltünk. Én krumplival, Renci rizzsel. Meg sört. Ja, én természetesen sopszkát is. Az legalább tényleg volt.

Amíg az étel megérkezett, a Travel tévé adását élvezhettük, ami – dicséret következik – kifejezetten illett a hely szelleméhez, épp szállodákat mutattak be a világ néhány pontján, Isztambulról is volt szó, ami ráadásul nincs is nagyon messze Bulgáriától.

A szakács nem kapkodta el a dolgot, de ezért később hálásak is voltunk neki, mert tényleg ízletes volt az ebéd. Ugyan Renci krumplit kapott rizs helyett, és ezt szóvá is tette (meg is kapta a rizst, az viszont nem nyerte el a tetszését – lehet, hogy a srác nem véletlenül nem hozta ki neki elsőre), ezért a pincérünk háromszor kért elnézést, ami egy kicsit több volt a kelleténél, de értékeltük, hogy nem a száját húzta, hanem érzékeltette, hogy mi vagyunk a vendégek. Jó pont.

Akkora volt az adag, hogy eszünkbe se jutott desszertet kérni. Szépen kihörpintettük söreinket, kinyomoztuk az illemhelyet – egy rövid túra után a recepció mögött meg is találtuk -, majd kifizettük az egészen baráti számlát, és elégedetten távoztunk.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Norvég hal és fogorvos

Ez meg úgy alakult, hogy Renci fogszépészeti beavatkozásra volt hivatalos a Párizsi (Párisi) utcába, és hát előtte muszáj volt ugye valamit fogyasztani.

Ha meg már ott kóricáltunk a Váci utca környékén, eszünkbe is jutott, hogy a múlt nyáron a Nordsee nevű önkiszolgáló halkajáldában már haraptunk finomat. Nosza, irány észak.

A gyomrunk vezetett, nem a szemünk, így amit láttunk szépet, azt rögtön ki is kértük, majd amikor a pénztárhoz értünk, rádöbbentünk, hogy itt és most nem a tudatos fogyasztó szerepét alakítjuk. A kasszás lány közölte a végösszeget, én pedig halálra vált arccal (nem láttam magam kívülről, de az érzés olyan volt), reszelős hangon kérdeztem vissza: Négyezer?… Nem, hétezer!… Az a néhány százas, ami utána jött, már nem osztott, inkább szorzott.

Nosza, nem mindennap járunk fogorvoshoz, legyen! Együnk a belvárosban lazacot, heringet, makrélát, remuládé mártást! Így mulat egy magyar álláskereső!

Nem is hagytunk ott egy morzsát sem. Még a mellékelt citromgerezdeket is elszopogattuk.

Konklúzió: nincs. Ha csak az nem, hogy ne legyél hülye, ha a belvárosban jársz. 🙂

A kaja egyébként isteni volt, de hát az az ár/érték arány…

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Zorbasz

Kicsit megkavartam a sorrendet, mert Itália előtt természetesen Hellászba is ellátogattunk, még november 17-én. Fent nevezett hely nincs nagyon eldugva, a Podmaniczky-Jókai sarkon terpeszkedik, és ha már ott van, be is mentünk jól.

Aztán úgy esett, hogy nem volt kedvünk szuvlakihoz vagy egyéb görög csodához (szerintem máskor tuti kipróbáljuk), hanem a mellékelt képen látható magos bundában hempergetett baromfit és a roston sült makrélát fogyasztottuk el. Semmi extra, se pro, se kontra.

De a hely nem rossz, szerintem ha kedvünk lesz valami igazi görögöt enni, még visszatérünk.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Il Terzo Cerchio

Mint az a címből kiderült, a napfényes Itáliát látogattuk meg, miközben odakint tomboltak a mínuszok. Egészen pontosan december 9-én történt mindez.

Reggel ugyan elindultam dolgozni, tehát szó sem volt róla, hogy aznap “túrázunk”, de dél körül kiderült, hogy elfogyott a munka, szabad vagyok.

Így hát megcéloztuk Budapest állítólag legjobb olasz éttermét, A Harmadik Kört – lásd még Dante Isteni színjátékát.

Ahogy vártuk, tényleg nagyon pöpec a hely, szép nagy pizzasütő kemencével, a pult végén akváriumban úszkáló homárokkal, szolidan ebédelő olasz családdal. Gondoltuk is, ha már ők is ott esznek, nagy baj nem lehet. Szépen leültünk a nagy ablak mellé, és elégedetten figyeltük, hogy odakint vacognak a népek, miközben mi már épp kezdtünk felengedni.

Kezdésnek rendeltünk egy-egy pohár bort, mert azt úgy illik. Jó kis villányit ajánlott a pincérlány, finom is volt, második jó pont. Az ebédrendeléssel sem teketóriáztunk sokat, Renci campagnola (paradicsom, mozzarella, olaszkolbász, gomba) pizzát, én crema di zucca con prosciutto croccantét, vagyis sütőtöklevest pirított sonkával és tagliatelle ai funghi porcini e olio tartufatót (tagliatelle vargányagombás szósszal és szarvasgomba olajjal) választottam az étlapról. Egy kis parmezánt is szórtam a tészta tetejére, így valóban fenséges ízélményben volt részem. Renci szerint a pizza is hozta a csillagos ötöst.

Oly mértékben jóllaktunk, hogy a csábító tiramisuk vagy profitterolok helyett a számlát kértük. Ami nem volt épp vékonyka, de egyszer élünk, és ez a hely megérte.

A kiszolgálással is minden rendben volt, időnként még a pizzasütő fiú tésztadobáló képességeit is megszemléltük.

Ebéd után a jól bevált kávézás a már szinte törzshelynek számító helyünkön (Costa coffee) a Nyugatinál, ahol mézeskalács ízű kávét szopogattunk. Érdekes volt, annyi szent. Ekkor fedeztem fel, hogy a reggelire vásárolt, ám programváltozás miatt nem elfogyasztott óriási szendvics ott felejtődött az olasz étteremben. Sebaj, hátha valamelyik pincér megette, legalább evett egy jót. 😀

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Esztergom–Párkány

Gasztro szempontból inkább az utóbbi.

2010. október 25., hétfő. Ideális túranap. Nincs sehol tömeg.

Már a vonaton disznó módon megszomjaztunk, gondoltuk, ha leszállunk Esztergomban, majd csak lesz egy kis bolt, ahol vehetünk valami innivalót. Nem így lett, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Szóval vonatról le, buszra fel, ami pont ott állt az állomáson, 175 Ft a jegy, és rögtön el is indult. Bejártuk vele a fél várost, közben megtekintettük a HMCS-ket (helyi menő csávók) a buszpályaudvaron.

Aztán leszálltunk a bazilikánál, és vizslattuk a buszmenetrenden, hogy hogyan is jussunk majd vissza. Erre odajött egy néni, és szépen elmagyarázta, melyik busz visz vissza a vonathoz. És azt is elárulta, merre menjünk a híd felé (Riszpekt.). Mert hiába voltunk már többször is Esztergomban, azért egy kicsit elfelejtettem.

Így aztán – tesióra címszóval – kocogó, sétáló gimnazistákat kerülgetve felbattyogtunk a bazilikához, néhány fotó után pedig megleltük a macskalépcsőt, amelyen keresztül már jóval közelebb kerültünk úticélunkhoz.

Átvágtunk a Mindszenty téren, megtaláltuk a hotelt, ahol anno már eltöltöttünk néhány éjszakát, innen már csak egy köpés volt a Mária Valéria híd. Bandukolva a hídon mesélem ám Rencinek, hogy ifjúkoromban itt csak hídcsonkok álltak, köszönhetően az idióta robbantgatós egyenruhásoknak, ezért komppal kellett átmenni, ha az ember egy jó Arany Fácánt akart inni. És úgy saccoltam, hogy valamikor a kilencvenes évek közepén építették újjá a hidat. Ehhez képest mekkorát döbbentem, amikor kiderült, hogy 2001-ben. Na sebaj, örüljünk annak, hogy van, ellenben nincsenek köcsög határőrök, akik belepiszkálnak a szatyrokba. Csak egy tábla, hogy itt valami határ húzódik.

“Odaát” az első dolog, ami szembejött, egy klassz piros kocsi. És mögötte az udvarban még egy csomó! Aztán egy tábla, hogy a múzeumban tilos fényképezni. Ezen bepöccentünk, és dafke be se mentünk.

Akkor hát arccal a cél felé! Végigsétáltunk Párkány sétálóutcáján (Kétfarkú Kutyáék ide is betették a lábukat),

meggusztáltunk minden éttermi étlapot, majd egy OTP-nél kihasználtuk az ATM nyújtotta szolgáltatást, és a legelső mellékutcában megtaláltuk, amiért jöttünk. Miratti Restaurant.

Étlap az ajtó mellett, knédli 4 euró. Na nyomás.

Kis hely, családias, pici pulttal, 5-6 asztallal. Ahhoz képest, hogy hétfő, elég szép forgalom. Biztos a környékbeli melósok jönnek menüt enni. 🙂

Nem sokat tököltünk az étlappal, bár én egy kis levest azért kértem. Gombaleves. Igen finom volt.

Előtte persze az elmaradhatatlan sör. Topvart mértek. Nem hagytuk ott egy cseppjét se. Sőt, én még desszertnek kértem egy pohárral.

És elérkezett az idő, megjött a várva várt knédli. Az pedig maga volt a tökély.

Megnyaltuk a tíz ujjunkat, bárgyún mosolyogtunk magunk elé, de ebéd utáni szunya helyett inkább sétálni indultunk. Előtte meglátogattuk az illemhelyet, amelyik nagyon cselesen, tolóajtóval működött, így először hiába rángattam a kilincset.

Még azon is meglepődtünk cseppet, hogy a hátsó udvarban található kiülős részen néhány igen bátor tót atyafi békésen ücsörgött és szopogatta sörét. Nem volt kánikula, na.

Szóval elindultunk, hogy megkeressük a lakótelep szélén fekvő Billát, hogy egy kicsit azért shoppingoljunk, ha már külföldön vagyunk. Sör, sajt, csoki, csak a sztenderdek. Meg némi péksüti, mert azok is nagyon szépek voltak.

Aztán a cekkerekkel séta vissza, a Rákóczi téren megtaláltuk a buszmegállót, ahol kiderült, hogy még vagy 40 percet várhatunk a buszra. Ücsörögtünk, és bámultuk a forgalmat.

A vasútállomásra érve meglepődve tapasztaltuk, hogy a busz- és vonatközlekedés csak odafelé volt zökkenőmentes, visszafelé ugyanis egyáltalán nincsenek összehangolva a járatok, tehát még ott is ücsörögtünk egy jó háromnegyed órát. Közben megállapítottuk, hogy nem minden tiltótábla bunkó.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Szlovák söröző

Bihari utca. Belváros. Október közepe.

Jó kis retro hely. Dohányfüst, ragacs, égett olajszag, a falon lévő Gösser-árjelzőkön Arany Fácán-árak szerepelnek.

De a sör kitűnő.

Óriási döbbenetünkre nincs knédli. Egy szlovák sörözőben. Mégis át kell majd ugranunk Párkányba.

Így hát rendelünk egy kétszemélyes szlovák tálat, amiben van cicege, sztrapacska, párizsi szelet (…), meg még vagy háromféle hús. Igazán kiadós, mondhatni nehéz, Renci a felét haza is vitte.

A felszolgálás rendben, az árak a normál szinten.

“Bemelegítettünk” Párkányra.

Utána kávé a Costában. Profi hely. Jó kávé. Iszonyatos árak. Semmi több.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Pata Negra (spanyol)

2010. szeptember 26-án elérkezett az idő, midőn meglátogattunk egy igazi spanyol éttermet.

II. kerület, Frankel Leó út. Tehát jó előre feltöltöttem a bukszámat, sosem lehet tudni.

Igazi pocsék hétvége volt, esővel, széllel, így hát még véletlenül sem ültünk az egyébként gusztusos teraszra.

Na bent se volt az a banánérlelő, de legalább nem esett az eső, és nem fújt a szél. Viszont a szomszéd asztalnál egy nagy család terpeszkedett, ami nem lett volna gond, annál inkább a két csintalan lurkó, akik futkorászásukkal, sivalkodásukkal kivívták Renci osztatlan megvetését és undorát.

Jött az étlap, és megállapítottuk, hogy itt aztán tobzódhatunk a nemzeti ínyencségek között, elsőre rögtön rendeltem is egy korsó San Miguel sört, Renci meg egy Marguerita koktélt. Levesnek meg természetesen gazpachót!

A specialitások táblára frissen volt kiírva krétával, hogy van paella. Nosza, le is informáltuk a pincért, hogy mi is van eme misztikus szó mögött. Hamar lehűltek a kedélyeink, amint kiderült, hogy a csirke mellett nyúl (!) is van benne. Így hát tapast rendeltünk, és nem bántuk meg.

A normálisnál egy hajszálnyival több időt kellett várnunk, de megérte, mert nagyon finom volt a kaja. A mellé szervírozott, helyszínen sütött cipó pedig egyenesen a mennyei kategóriát súrolta.

Gyorsan el is fogyasztottuk, és azonnal utasítottam a pincért, hogy hozza csak bátran a következő kis kosárnyi péksütit. Közölte, hogy épp most kezdték el sütni, még legalább 10 percig várnunk kell. Hát vártunk. A tapas kicsit hűlt közben, de nem bántuk, mert amikor kijött a következő adag cipó, azon melegében rávetettük magunkat. Utána még filóztunk, hogy süttetünk néhány darabot, és viszünk haza is, de hamar rájöttünk, hogy ez csak ott és azonnal fogyasztható és élvezhető.

Ám kísérletező és felfedező kedvünk nem lohadt, jöhet a desszert!

Renci egy flan caserót, én pedig – természetesen – egy crema catalanát rendeltem. Majd megállapítottuk, hogy a ház az édességek frontján sem tud hibázni.

Összegzés: remek kaja, finom sör, kellemes környezet, randalírozó kiskölykök, az átlagnál kissé morózusabb, udvariatlanabb és kedvetlenebb kiszolgálás.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Mexikó

Engedvén a kísértésnek, és mert viszonylag jól megközelíthető, az Arriba Taqueria a Teréz körúton volt a következő állomás.

Ez, ugyanúgy, mint az indiai, szintén önkiszolgáló jellegű hely, bár a hangulat és a kiszolgálás meg sem közelíti ázsiai rokonáét. Az árképzésről akkor már ne is beszéljünk.

Igaz, a burrito finom volt, a taco chipsbe majd beletört a fogunk, de hát az amúgy is egy ropogós cucc, viszont a Sprite-on, kólán, Fantán meg egyéb förmedvényeken kívül nemigen lehet mit inni.

Nem is ragozom túl a helyet, részemről a nem ajánlott kategória.

Fotókat nem csináltunk, a honlapjukról loptam egyet, ez mindent el is árul.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments