Esztergom–PárkányPosted by admin on november 1st, 2010
Gasztro szempontból inkább az utóbbi.
2010. október 25., hétfő. Ideális túranap. Nincs sehol tömeg.
Már a vonaton disznó módon megszomjaztunk, gondoltuk, ha leszállunk Esztergomban, majd csak lesz egy kis bolt, ahol vehetünk valami innivalót. Nem így lett, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
Szóval vonatról le, buszra fel, ami pont ott állt az állomáson, 175 Ft a jegy, és rögtön el is indult. Bejártuk vele a fél várost, közben megtekintettük a HMCS-ket (helyi menő csávók) a buszpályaudvaron.
Aztán leszálltunk a bazilikánál, és vizslattuk a buszmenetrenden, hogy hogyan is jussunk majd vissza. Erre odajött egy néni, és szépen elmagyarázta, melyik busz visz vissza a vonathoz. És azt is elárulta, merre menjünk a híd felé (Riszpekt.). Mert hiába voltunk már többször is Esztergomban, azért egy kicsit elfelejtettem.
Így aztán – tesióra címszóval – kocogó, sétáló gimnazistákat kerülgetve felbattyogtunk a bazilikához, néhány fotó után pedig megleltük a macskalépcsőt, amelyen keresztül már jóval közelebb kerültünk úticélunkhoz.
Átvágtunk a Mindszenty téren, megtaláltuk a hotelt, ahol anno már eltöltöttünk néhány éjszakát, innen már csak egy köpés volt a Mária Valéria híd. Bandukolva a hídon mesélem ám Rencinek, hogy ifjúkoromban itt csak hídcsonkok álltak, köszönhetően az idióta robbantgatós egyenruhásoknak, ezért komppal kellett átmenni, ha az ember egy jó Arany Fácánt akart inni. És úgy saccoltam, hogy valamikor a kilencvenes évek közepén építették újjá a hidat. Ehhez képest mekkorát döbbentem, amikor kiderült, hogy 2001-ben. Na sebaj, örüljünk annak, hogy van, ellenben nincsenek köcsög határőrök, akik belepiszkálnak a szatyrokba. Csak egy tábla, hogy itt valami határ húzódik.
„Odaát” az első dolog, ami szembejött, egy klassz piros kocsi. És mögötte az udvarban még egy csomó! Aztán egy tábla, hogy a múzeumban tilos fényképezni. Ezen bepöccentünk, és dafke be se mentünk.
Akkor hát arccal a cél felé! Végigsétáltunk Párkány sétálóutcáján (Kétfarkú Kutyáék ide is betették a lábukat),
meggusztáltunk minden éttermi étlapot, majd egy OTP-nél kihasználtuk az ATM nyújtotta szolgáltatást, és a legelső mellékutcában megtaláltuk, amiért jöttünk. Miratti Restaurant.
Étlap az ajtó mellett, knédli 4 euró. Na nyomás.
Kis hely, családias, pici pulttal, 5-6 asztallal. Ahhoz képest, hogy hétfő, elég szép forgalom. Biztos a környékbeli melósok jönnek menüt enni. 🙂
Nem sokat tököltünk az étlappal, bár én egy kis levest azért kértem. Gombaleves. Igen finom volt.
Előtte persze az elmaradhatatlan sör. Topvart mértek. Nem hagytuk ott egy cseppjét se. Sőt, én még desszertnek kértem egy pohárral.
És elérkezett az idő, megjött a várva várt knédli. Az pedig maga volt a tökély.
Megnyaltuk a tíz ujjunkat, bárgyún mosolyogtunk magunk elé, de ebéd utáni szunya helyett inkább sétálni indultunk. Előtte meglátogattuk az illemhelyet, amelyik nagyon cselesen, tolóajtóval működött, így először hiába rángattam a kilincset.
Még azon is meglepődtünk cseppet, hogy a hátsó udvarban található kiülős részen néhány igen bátor tót atyafi békésen ücsörgött és szopogatta sörét. Nem volt kánikula, na.
Szóval elindultunk, hogy megkeressük a lakótelep szélén fekvő Billát, hogy egy kicsit azért shoppingoljunk, ha már külföldön vagyunk. Sör, sajt, csoki, csak a sztenderdek. Meg némi péksüti, mert azok is nagyon szépek voltak.
Aztán a cekkerekkel séta vissza, a Rákóczi téren megtaláltuk a buszmegállót, ahol kiderült, hogy még vagy 40 percet várhatunk a buszra. Ücsörögtünk, és bámultuk a forgalmat.
A vasútállomásra érve meglepődve tapasztaltuk, hogy a busz- és vonatközlekedés csak odafelé volt zökkenőmentes, visszafelé ugyanis egyáltalán nincsenek összehangolva a járatok, tehát még ott is ücsörögtünk egy jó háromnegyed órát. Közben megállapítottuk, hogy nem minden tiltótábla bunkó.
