János-hegyi túra (Bécsi szelet vendéglő)Posted by admin on február 26th, 2010
Az egész ott kezdődött, ha már néhanapján elmegyünk csavarogni, akkor ugye meg is éhezünk.
Először csak a jól bevált, ismert helyekkel kezdtük, aztán Rencinek volt az ötlete, hogy menjünk el a kínaiba, ahol néhány évvel ezelőtt már megfordultunk, és igen kellemes élményekkel távoztunk.
De ne vágjak a dolgok elejébe, próbáljak csak meg szépen időrendben haladni.
2009. október 27. Hívhatjuk szülinapi túrának is, egy barátságos keddi napon őszi szünetet tartottunk, és megrohamoztuk a János-hegyet. Ez még persze nem gasztro, fogjuk fel úgy, hogy aperitif.
Azzal kezdtük, hogy megkerestük a fogaskerekűt. Óriási megkönnyebbülésemre ott volt, ahol emlékeztem, hogy kéne lennie. És most már száma is van neki. Piros villamos. És amikor araszol fel a hegyre, bitang hangja van. Nem laknék mellette.
Namármost, a végállomás a Széchenyi-hegyen van még mindig, ezt legalább nem változtatták meg. Onnan egy kis séta az úttörővasút végállomásáig, ahol már várt a szerelvény minket. Nem tévedés az úttörővasút név, mert a járgány egész hangulata, miliője jó kis békebeli hetvenes-nyolcvanas. A négy ajtóból kettő működött, három megállóért elkértek annyi pénzt, mintha Budakalászig mentünk volna (persze addig nem megy, de mehetne! Amúgy a jegydrágítás volt az egyetlen kivétel a retro hangulatban…), és a főkalauz bácsi olyan kedves volt, mint egy Ezermester boltban frissen vásárolt smirgli. Ja, és nem lehetett kis műanyag mozdonyokat vásárolni, amilyeneket a legutóbbi kirándulásunk során Andikével meg Krixszel vettünk.
Így aztán el is hagytuk – az amúgy ráadásul a szokottnál kevesebb kocsiból álló – szerelvényt a János-hegyen. Egy laza nyelvlógatós séta a kilátóig. Lásd képes melléklet.
Na aztán jól felmásztunk a toronyba (tényleg jó magas), közben irdatlan szél fútt, Renci a fejire pakolta a kendőjét, én meg nem az enyémet. Véletlenül volt nálam fényképezőgép, így hát lefele nézve is kattogattam rendesen. Ehol ni.
Persze ennél többet csináltam, de minek rakjam ide mindet? Nem? De.
Ihol van a többi: http://www.flickr.com/photos/drotmalac/sets/72157601206722084/
Miután szépen kigyönyörködtük magunkat, és próbáltuk eltalálni, hogy voltaképpen mit is látunk (döbbenetes volt, egészen a reptérig ellátni ám!), lebattyogtunk a lépcsőkön (szigorúan a kijárati lépcsőn, mert van egy bejárati meg egy kijárati), és megint egy táblába botoltunk. Íme.
Aztán a libegőig a rövidebb úton mentünk, meg is érezte a térgyünk kalácsa.
A libegőnél gyorsan vettünk valami innivalót meg libegőjegyet meg használtuk a pisildét, amit a büfés néni nyit ki távirányítóval, miután megkapta a zsetont. Ki van ez találva.
Ezután nem volt más hátra, mint hanyatt dőlni a libegő kanapéjába, hallgatni a szelet (lejjebb már nem volt olyan durva), és nézni a házakat, és jókat röhögni az ott lakókon, hogy ilyen hülyék, a libegő alá költöztek.
Néhány idióta gyalogos beszólt nekünk alantról, de csak az irigység szólt belőlük. Különben is jót mosolyogtunk rajtuk, hogy mit mászkálnak ott lent, amikor itt van a felvonó. Aztán egyszer csak a hegy aljánál voltunk, ahol egy kedves kis villamos várt ránk, de az istennek sem akart elindulni, mert valami recepció volt. Mókustanya.
Majd felszálltunk egy buszra, ami a Moszkva tér helyett a Nyugatihoz indult, sok turista társunk őszinte meglepetésére. Ezen a ponton már a vasszöget is megettük volna, annyira éhesek voltunk. Ki is találtuk, hogy a Nyugatinál majd bekapunk valamit, de mire a Margit hídhoz értünk, egyszerre lettünk figyelmesek a közelben elhelyezkedő Bécsi szelet vendéglőre. Már szálltunk is le a buszról, uzsgyi be az említett műintézménybe. Egy icipici asztal volt csak szabadon, az is a kirakat mellett, de hát az éhség ugye nagy úr. Rögtön kértük a ház specialitását, amely kisvártatva elterült az asztalunkon – a fűszertartónak szinte már nem is maradt hely. Ájulás közeli állapotig ettük magunkat, miközben az utcáról mindenféle népek bámultak befele árgus szemekkel, de ez minket egy cseppnyit sem zavart.