Esztergom–Párkány

Gasztro szempontból inkább az utóbbi.

2010. október 25., hétfő. Ideális túranap. Nincs sehol tömeg.

Már a vonaton disznó módon megszomjaztunk, gondoltuk, ha leszállunk Esztergomban, majd csak lesz egy kis bolt, ahol vehetünk valami innivalót. Nem így lett, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Szóval vonatról le, buszra fel, ami pont ott állt az állomáson, 175 Ft a jegy, és rögtön el is indult. Bejártuk vele a fél várost, közben megtekintettük a HMCS-ket (helyi menő csávók) a buszpályaudvaron.

Aztán leszálltunk a bazilikánál, és vizslattuk a buszmenetrenden, hogy hogyan is jussunk majd vissza. Erre odajött egy néni, és szépen elmagyarázta, melyik busz visz vissza a vonathoz. És azt is elárulta, merre menjünk a híd felé (Riszpekt.). Mert hiába voltunk már többször is Esztergomban, azért egy kicsit elfelejtettem.

Így aztán – tesióra címszóval – kocogó, sétáló gimnazistákat kerülgetve felbattyogtunk a bazilikához, néhány fotó után pedig megleltük a macskalépcsőt, amelyen keresztül már jóval közelebb kerültünk úticélunkhoz.

Átvágtunk a Mindszenty téren, megtaláltuk a hotelt, ahol anno már eltöltöttünk néhány éjszakát, innen már csak egy köpés volt a Mária Valéria híd. Bandukolva a hídon mesélem ám Rencinek, hogy ifjúkoromban itt csak hídcsonkok álltak, köszönhetően az idióta robbantgatós egyenruhásoknak, ezért komppal kellett átmenni, ha az ember egy jó Arany Fácánt akart inni. És úgy saccoltam, hogy valamikor a kilencvenes évek közepén építették újjá a hidat. Ehhez képest mekkorát döbbentem, amikor kiderült, hogy 2001-ben. Na sebaj, örüljünk annak, hogy van, ellenben nincsenek köcsög határőrök, akik belepiszkálnak a szatyrokba. Csak egy tábla, hogy itt valami határ húzódik.

„Odaát” az első dolog, ami szembejött, egy klassz piros kocsi. És mögötte az udvarban még egy csomó! Aztán egy tábla, hogy a múzeumban tilos fényképezni. Ezen bepöccentünk, és dafke be se mentünk.

Akkor hát arccal a cél felé! Végigsétáltunk Párkány sétálóutcáján (Kétfarkú Kutyáék ide is betették a lábukat),

meggusztáltunk minden éttermi étlapot, majd egy OTP-nél kihasználtuk az ATM nyújtotta szolgáltatást, és a legelső mellékutcában megtaláltuk, amiért jöttünk. Miratti Restaurant.

Étlap az ajtó mellett, knédli 4 euró. Na nyomás.

Kis hely, családias, pici pulttal, 5-6 asztallal. Ahhoz képest, hogy hétfő, elég szép forgalom. Biztos a környékbeli melósok jönnek menüt enni. 🙂

Nem sokat tököltünk az étlappal, bár én egy kis levest azért kértem. Gombaleves. Igen finom volt.

Előtte persze az elmaradhatatlan sör. Topvart mértek. Nem hagytuk ott egy cseppjét se. Sőt, én még desszertnek kértem egy pohárral.

És elérkezett az idő, megjött a várva várt knédli. Az pedig maga volt a tökély.

Megnyaltuk a tíz ujjunkat, bárgyún mosolyogtunk magunk elé, de ebéd utáni szunya helyett inkább sétálni indultunk. Előtte meglátogattuk az illemhelyet, amelyik nagyon cselesen, tolóajtóval működött, így először hiába rángattam a kilincset.

Még azon is meglepődtünk cseppet, hogy a hátsó udvarban található kiülős részen néhány igen bátor tót atyafi békésen ücsörgött és szopogatta sörét. Nem volt kánikula, na.

Szóval elindultunk, hogy megkeressük a lakótelep szélén fekvő Billát, hogy egy kicsit azért shoppingoljunk, ha már külföldön vagyunk. Sör, sajt, csoki, csak a sztenderdek. Meg némi péksüti, mert azok is nagyon szépek voltak.

Aztán a cekkerekkel séta vissza, a Rákóczi téren megtaláltuk a buszmegállót, ahol kiderült, hogy még vagy 40 percet várhatunk a buszra. Ücsörögtünk, és bámultuk a forgalmat.

A vasútállomásra érve meglepődve tapasztaltuk, hogy a busz- és vonatközlekedés csak odafelé volt zökkenőmentes, visszafelé ugyanis egyáltalán nincsenek összehangolva a járatok, tehát még ott is ücsörögtünk egy jó háromnegyed órát. Közben megállapítottuk, hogy nem minden tiltótábla bunkó.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Szlovák söröző

Bihari utca. Belváros. Október közepe.

Jó kis retro hely. Dohányfüst, ragacs, égett olajszag, a falon lévő Gösser-árjelzőkön Arany Fácán-árak szerepelnek.

De a sör kitűnő.

Óriási döbbenetünkre nincs knédli. Egy szlovák sörözőben. Mégis át kell majd ugranunk Párkányba.

Így hát rendelünk egy kétszemélyes szlovák tálat, amiben van cicege, sztrapacska, párizsi szelet (…), meg még vagy háromféle hús. Igazán kiadós, mondhatni nehéz, Renci a felét haza is vitte.

A felszolgálás rendben, az árak a normál szinten.

„Bemelegítettünk” Párkányra.

Utána kávé a Costában. Profi hely. Jó kávé. Iszonyatos árak. Semmi több.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Pata Negra (spanyol)

2010. szeptember 26-án elérkezett az idő, midőn meglátogattunk egy igazi spanyol éttermet.

II. kerület, Frankel Leó út. Tehát jó előre feltöltöttem a bukszámat, sosem lehet tudni.

Igazi pocsék hétvége volt, esővel, széllel, így hát még véletlenül sem ültünk az egyébként gusztusos teraszra.

Na bent se volt az a banánérlelő, de legalább nem esett az eső, és nem fújt a szél. Viszont a szomszéd asztalnál egy nagy család terpeszkedett, ami nem lett volna gond, annál inkább a két csintalan lurkó, akik futkorászásukkal, sivalkodásukkal kivívták Renci osztatlan megvetését és undorát.

Jött az étlap, és megállapítottuk, hogy itt aztán tobzódhatunk a nemzeti ínyencségek között, elsőre rögtön rendeltem is egy korsó San Miguel sört, Renci meg egy Marguerita koktélt. Levesnek meg természetesen gazpachót!

A specialitások táblára frissen volt kiírva krétával, hogy van paella. Nosza, le is informáltuk a pincért, hogy mi is van eme misztikus szó mögött. Hamar lehűltek a kedélyeink, amint kiderült, hogy a csirke mellett nyúl (!) is van benne. Így hát tapast rendeltünk, és nem bántuk meg.

A normálisnál egy hajszálnyival több időt kellett várnunk, de megérte, mert nagyon finom volt a kaja. A mellé szervírozott, helyszínen sütött cipó pedig egyenesen a mennyei kategóriát súrolta.

Gyorsan el is fogyasztottuk, és azonnal utasítottam a pincért, hogy hozza csak bátran a következő kis kosárnyi péksütit. Közölte, hogy épp most kezdték el sütni, még legalább 10 percig várnunk kell. Hát vártunk. A tapas kicsit hűlt közben, de nem bántuk, mert amikor kijött a következő adag cipó, azon melegében rávetettük magunkat. Utána még filóztunk, hogy süttetünk néhány darabot, és viszünk haza is, de hamar rájöttünk, hogy ez csak ott és azonnal fogyasztható és élvezhető.

Ám kísérletező és felfedező kedvünk nem lohadt, jöhet a desszert!

Renci egy flan caserót, én pedig – természetesen – egy crema catalanát rendeltem. Majd megállapítottuk, hogy a ház az édességek frontján sem tud hibázni.

Összegzés: remek kaja, finom sör, kellemes környezet, randalírozó kiskölykök, az átlagnál kissé morózusabb, udvariatlanabb és kedvetlenebb kiszolgálás.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Mexikó

Engedvén a kísértésnek, és mert viszonylag jól megközelíthető, az Arriba Taqueria a Teréz körúton volt a következő állomás.

Ez, ugyanúgy, mint az indiai, szintén önkiszolgáló jellegű hely, bár a hangulat és a kiszolgálás meg sem közelíti ázsiai rokonáét. Az árképzésről akkor már ne is beszéljünk.

Igaz, a burrito finom volt, a taco chipsbe majd beletört a fogunk, de hát az amúgy is egy ropogós cucc, viszont a Sprite-on, kólán, Fantán meg egyéb förmedvényeken kívül nemigen lehet mit inni.

Nem is ragozom túl a helyet, részemről a nem ajánlott kategória.

Fotókat nem csináltunk, a honlapjukról loptam egyet, ez mindent el is árul.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

India

2010. március 8. Frangepán utca – Teve utca sarok. Kintről nézve egy hangár és egy karosszérialakatos műhely bizarr frigyének gyümölcsére emlékeztet az épület. Eltekintve persze a hatalmas feliratoktól és Hathi portréjától az acélkapun.

Bent azért már jóval barátságosabb a légkör, a falakon a hindu mitológia szereplői, illetve tájképek.

A személyzet kedves, segítőkész, majdnem olyanok, mint egy Burger Kingben, de azért egész másmilyenek.

Önkiszolgáló jellegű az intézmény, így hát megállunk a pultnál, belebámulunk az üveg mögött elterülő nagy ismeretlenbe, próbáljuk kisilabizálni a falon látható étlapot, majd némi segítséggel összeállítjuk a menüt. Amihez két joghurtturmixot is rendelünk.

Szépen belakmározunk, a kaja finom, nem is maradunk éhesek, a joghurtos cuccot már alig bírjuk legyömöszölni a torkunkon.

Közben néhány „celeb” is betéved a helyre, Bölcs István egy kolléganőjével költi el a löncsöt. Majd elégedetten távoznak. Gyorsabban esznek, mint mi.

Az árak és a minőség pont megfelelőek egy ilyen helyhez, úgyhogy mindenkinek csak javasolni tudjuk.

A tálcákat visszavisszük, köszönünk szépen, majd kilépünk az utcára, elsétálunk a rendőrpalota felé, és már azon tanakodunk, hová is menjünk legközelebb. És ha már fűszeres kaják, akkor Mexikóra szavazunk.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Vietnami

Na most ez úgy indult, hogy ez a hely Szentmihály szélén van, ahol a 277-es (leánykori nevén: 77-es) busz kanyarodik Palota felé. Tehát a buszról kismilliószor láttam már, szép a kertje, pofás az épület, anno meg a Hubay téri bolhapiacon igen finom levest főztek a kis vietnamiak.

Tehát egy szép tavaszi napon Rencivel beugrottunk, hogy megtudjuk, mit lehet falni. A kert gondozott, a hely belül kulturált, bár rontott az összképen, hogy a nemzeti hovatartozást (értsd: vietnami) csak nyomokban véltük felfedezni. Az előtérben lógott két rizsszedő kalap, oszt kalap.

Néhány hangszóróból próbált némi zene kiszüremkedni, kis fülelés után felfedeztük, hogy valami kereskedelmi rádió recseg, de szó szerint, mert a hangdoboz nem kicsit volt kontakthibás.

Nem volt nagy tömeg a helyen, rajtunk kívül két pasi ücsörgött a szomszéd asztalnál, valami munkaebéd-féleség lehetett, és csak sejthettük, hogy azért tévedtek ide, mert a közelben lehetett a munkahelyük/vállalkozásuk.

Szóval lecuccoltunk, és rövidesen megjelent a pincérnő. Hozott valami étlapfélét is, és próbálta elmagyarázni, hogy mit hogyan olvassunk, mi nincsen, de mi van pluszban, de közben elveszítettük a fonalat, és próbáltunk arra koncentrálni, hogy ami úgy szerepel az étlapon, hogy nincs áthúzva, nagyjából el lehet olvasni, abból talán rendelhetünk. És majdnem igazunk lett, csak Rencinek kellett módosítani a rendelésen, mert miután megrendelte a kajáját, a pincérnő eltűnt a konyhában, és csak jó 5-6 perc után került elő – akkor sem éppen lélekszakadva -, és közölte, hogy ilyen kaja nincs. (Sajna már nem emlékszem, mi nem volt, de talán nem is lényeges.) Úgyhogy rendeltünk levest, tintahalkarikát, meg emlékeim szerint valamilyen csirkét (jó rég volt már az eset, csak a lustaságomnak köszönhető, hogy most írok róla).

Nyugodtan ücsörögtünk, vártunk szépen, közben próbáltuk kisilabizálni, mi is recseg épp a hangszóróban.

De nem vártunk hasztalan, mert megjelent újra a pincérnő – aki egyébként mestere volt a bujkálásnak, tényleg csak nagy ritkán mutatta meg magát, pedig nem lehetett ráfogni, hogy irgalmatlanul el lett volna havazva.

A leves jóízű és bőséges volt. Ebben valóban nem kellett csalatkoznunk.

Pillanatokon belül jött a második fogás is, ám ekkor újfent meglepődtünk. Nem volt hozzá ugyanis köret.

Na persze pincérlányunk sehol, ám ekkor váratlanul felbukkant egy vietnami néni, vélhetően a főnök, mert odatipegett hozzánk mosolyogva, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Persze, hogyne, csak jó lenne egy kis rizs – mondok neki. Újabb mosoly, néni el. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mit akarok, de legalább udvarias volt.

Így hát megint meg kellett várnunk, míg kedvenc pincérnőnk felbukkan, de sikerült ezt a pillanatot is elkapnunk. Mondom neki, mi a nyűgöm. Hát hogy hozzon már valami rizst. Aszongya, jó, de akkor várnunk kell, mert azt el kell készíteni. Beleegyeztem. Majd őnagysága ismét el. Ekkor kezdett derengeni, hogy ugyan mi a fenét kell egy köreten annyit vacakolni? Hümmögtünk is rendesen, majd rájöttünk, miután az otthagyott étlapokat átböngésztük, kutatván köret után, hogy nem köretet fogunk kapni, hanem egy újabb főétket, pirított rizs néven. Újabb negyedóra kitartó várakozás után kedvencünk felbukkant, és hozta a szépen gőzölgő, gusztusos, hatalmas tál rizst.

Szó se róla, isteni volt, a kihűlt tintahallal együtt.

Tanulság: hiába jó a hely, finom a kaja, normális a klotyó, ha a felszolgálás csapnivaló. Sajnos nem volt nálunk képrögzítő eszköz, így ez a beszámoló illusztráció nélkül marad.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments