Bulgária

Na ez egy érdekes történet. Hosszas töprengés után valahogy beugrott a sopszka saláta. Nosza, keressünk egy bolgár éttermet! Kerestem. És őszinte meglepetésemre, találtam is.

Egy napos, szeles februári napon kivillamosoztunk hát a kies Ferencvárosba, ahol rövid kis kitérő (rossz irányba indultunk), néhány kórház és gyerekrendelő után megtaláltuk a Carevec éttermet. Illetve találtunk egy szállodát, ahol az étterem táblája is kint volt. Miután hasztalan nyitogattam egy bezárt ajtót, a szállodából épp kifelé haladó fehér köpenyes doktor azonnal átlátta, mi járatban is vagyunk, és egy gáláns mozdulattal jelezte, hogy menjünk csak be a szállodába, ott megtaláljuk, amit keresünk.

És lőn. Az üresen ásító recepciótól jobbra fordulva rögtön bele is ütköztünk a célpontba. A hely egy kétcsillagos szálloda étterme volt, annak minden jellegzetességével és jellegtelenségével.

Nem volt nagy tömeg, négyen-öten üldögélhettek egy asztalnál, szemmel láthatóan bolgár sportolók. Ezt egyrészt jó jelnek is vélhettük (ha már ők is ott esznek, akkor mi baj lehet), másrészt meg nem (hátha csak ott laknak a szállodában, és nincs más választásuk). De ha már ott voltunk, bátran leültünk egy asztalhoz, a legjobb helyre, félúton a konyha és a kijárat között. 🙂

Sajnos amit előzőleg kinéztünk az étlapról, nem volt a konyhán, így mindketten siscsét (saslik) rendeltünk. Én krumplival, Renci rizzsel. Meg sört. Ja, én természetesen sopszkát is. Az legalább tényleg volt.

Amíg az étel megérkezett, a Travel tévé adását élvezhettük, ami – dicséret következik – kifejezetten illett a hely szelleméhez, épp szállodákat mutattak be a világ néhány pontján, Isztambulról is volt szó, ami ráadásul nincs is nagyon messze Bulgáriától.

A szakács nem kapkodta el a dolgot, de ezért később hálásak is voltunk neki, mert tényleg ízletes volt az ebéd. Ugyan Renci krumplit kapott rizs helyett, és ezt szóvá is tette (meg is kapta a rizst, az viszont nem nyerte el a tetszését – lehet, hogy a srác nem véletlenül nem hozta ki neki elsőre), ezért a pincérünk háromszor kért elnézést, ami egy kicsit több volt a kelleténél, de értékeltük, hogy nem a száját húzta, hanem érzékeltette, hogy mi vagyunk a vendégek. Jó pont.

Akkora volt az adag, hogy eszünkbe se jutott desszertet kérni. Szépen kihörpintettük söreinket, kinyomoztuk az illemhelyet – egy rövid túra után a recepció mögött meg is találtuk -, majd kifizettük az egészen baráti számlát, és elégedetten távoztunk.

Filed under: Gasztro Túra | Permalink