Harapó Mókus

Na kérem szépen, már megint eltévedtem az időspirálon, így a január 6-án esedékes, idei első gasztrohelyszínünkről csak most tudok beszámolni. Éreztem is, hogy zavar van az erőben, és hogy baj van az egyensúllyal. De csak eddig. Most pótolom ezt a súlyos hiányosságot.

Az úgy volt, hogy kedvünk szottyant egy kis magyarosra. A Harapó Mókust meg már ajánlották innen is, onnan is. Így hát felkerestük. Jól el van rejtve az óbudai panelrengetegben, na de van ám nekünk paneltapasztalatunk, sitty-sutty odataláltunk.

Ebédidőben érkeztünk, tele volt a hely menüfogyasztókkal, egy pici asztal volt csak szabad, oda lesuttyantunk.

Menet közben akartam pénzt kivenni az automatából, de nem találtunk ilyen gépet, meg marha hideg is volt, keresgéljen a fene, így hát reménykedtünk, hogy lehet majd kártyával fizetni.

Mint később kiderült, reménykedésünk hiábavalónak bizonyult, így első dolgunk az volt, hogy csekély készpénzkészletünket felmértük, és annak fényében rendeltünk. Ám az is kiderült, hogy nem is csináltuk rosszul, mert egy-egy búzasör is simán belefért a keretbe.

Lássuk a menüt. Renci: Csirkemell steak – A kicsontozott csirkemellet nem klopfoljuk vékonyra, vaslapon alaposan átsütjük, magos zöldfűszeres salátával, pácolt sajtokkal, steakburgonyával tálaljuk.

Jómagam pedig Harcsapaprikást fogyasztottam juhtúrós sztrapacskával

Abszolút meg voltunk elégedve a színvonallal, mind a kiszolgálás, mind a minőség terén. Egy pici hibapont a kártyás fizetés hiánya.

India

2010. március 8. Frangepán utca – Teve utca sarok. Kintről nézve egy hangár és egy karosszérialakatos műhely bizarr frigyének gyümölcsére emlékeztet az épület. Eltekintve persze a hatalmas feliratoktól és Hathi portréjától az acélkapun.

Bent azért már jóval barátságosabb a légkör, a falakon a hindu mitológia szereplői, illetve tájképek.

A személyzet kedves, segítőkész, majdnem olyanok, mint egy Burger Kingben, de azért egész másmilyenek.

Önkiszolgáló jellegű az intézmény, így hát megállunk a pultnál, belebámulunk az üveg mögött elterülő nagy ismeretlenbe, próbáljuk kisilabizálni a falon látható étlapot, majd némi segítséggel összeállítjuk a menüt. Amihez két joghurtturmixot is rendelünk.

Szépen belakmározunk, a kaja finom, nem is maradunk éhesek, a joghurtos cuccot már alig bírjuk legyömöszölni a torkunkon.

Közben néhány “celeb” is betéved a helyre, Bölcs István egy kolléganőjével költi el a löncsöt. Majd elégedetten távoznak. Gyorsabban esznek, mint mi.

Az árak és a minőség pont megfelelőek egy ilyen helyhez, úgyhogy mindenkinek csak javasolni tudjuk.

A tálcákat visszavisszük, köszönünk szépen, majd kilépünk az utcára, elsétálunk a rendőrpalota felé, és már azon tanakodunk, hová is menjünk legközelebb. És ha már fűszeres kaják, akkor Mexikóra szavazunk.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

Vietnami

Na most ez úgy indult, hogy ez a hely Szentmihály szélén van, ahol a 277-es (leánykori nevén: 77-es) busz kanyarodik Palota felé. Tehát a buszról kismilliószor láttam már, szép a kertje, pofás az épület, anno meg a Hubay téri bolhapiacon igen finom levest főztek a kis vietnamiak.

Tehát egy szép tavaszi napon Rencivel beugrottunk, hogy megtudjuk, mit lehet falni. A kert gondozott, a hely belül kulturált, bár rontott az összképen, hogy a nemzeti hovatartozást (értsd: vietnami) csak nyomokban véltük felfedezni. Az előtérben lógott két rizsszedő kalap, oszt kalap.

Néhány hangszóróból próbált némi zene kiszüremkedni, kis fülelés után felfedeztük, hogy valami kereskedelmi rádió recseg, de szó szerint, mert a hangdoboz nem kicsit volt kontakthibás.

Nem volt nagy tömeg a helyen, rajtunk kívül két pasi ücsörgött a szomszéd asztalnál, valami munkaebéd-féleség lehetett, és csak sejthettük, hogy azért tévedtek ide, mert a közelben lehetett a munkahelyük/vállalkozásuk.

Szóval lecuccoltunk, és rövidesen megjelent a pincérnő. Hozott valami étlapfélét is, és próbálta elmagyarázni, hogy mit hogyan olvassunk, mi nincsen, de mi van pluszban, de közben elveszítettük a fonalat, és próbáltunk arra koncentrálni, hogy ami úgy szerepel az étlapon, hogy nincs áthúzva, nagyjából el lehet olvasni, abból talán rendelhetünk. És majdnem igazunk lett, csak Rencinek kellett módosítani a rendelésen, mert miután megrendelte a kajáját, a pincérnő eltűnt a konyhában, és csak jó 5-6 perc után került elő – akkor sem éppen lélekszakadva -, és közölte, hogy ilyen kaja nincs. (Sajna már nem emlékszem, mi nem volt, de talán nem is lényeges.) Úgyhogy rendeltünk levest, tintahalkarikát, meg emlékeim szerint valamilyen csirkét (jó rég volt már az eset, csak a lustaságomnak köszönhető, hogy most írok róla).

Nyugodtan ücsörögtünk, vártunk szépen, közben próbáltuk kisilabizálni, mi is recseg épp a hangszóróban.

De nem vártunk hasztalan, mert megjelent újra a pincérnő – aki egyébként mestere volt a bujkálásnak, tényleg csak nagy ritkán mutatta meg magát, pedig nem lehetett ráfogni, hogy irgalmatlanul el lett volna havazva.

A leves jóízű és bőséges volt. Ebben valóban nem kellett csalatkoznunk.

Pillanatokon belül jött a második fogás is, ám ekkor újfent meglepődtünk. Nem volt hozzá ugyanis köret.

Na persze pincérlányunk sehol, ám ekkor váratlanul felbukkant egy vietnami néni, vélhetően a főnök, mert odatipegett hozzánk mosolyogva, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Persze, hogyne, csak jó lenne egy kis rizs – mondok neki. Újabb mosoly, néni el. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mit akarok, de legalább udvarias volt.

Így hát megint meg kellett várnunk, míg kedvenc pincérnőnk felbukkan, de sikerült ezt a pillanatot is elkapnunk. Mondom neki, mi a nyűgöm. Hát hogy hozzon már valami rizst. Aszongya, jó, de akkor várnunk kell, mert azt el kell készíteni. Beleegyeztem. Majd őnagysága ismét el. Ekkor kezdett derengeni, hogy ugyan mi a fenét kell egy köreten annyit vacakolni? Hümmögtünk is rendesen, majd rájöttünk, miután az otthagyott étlapokat átböngésztük, kutatván köret után, hogy nem köretet fogunk kapni, hanem egy újabb főétket, pirított rizs néven. Újabb negyedóra kitartó várakozás után kedvencünk felbukkant, és hozta a szépen gőzölgő, gusztusos, hatalmas tál rizst.

Szó se róla, isteni volt, a kihűlt tintahallal együtt.

Tanulság: hiába jó a hely, finom a kaja, normális a klotyó, ha a felszolgálás csapnivaló. Sajnos nem volt nálunk képrögzítő eszköz, így ez a beszámoló illusztráció nélkül marad.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

A kínai

Internacionális gasztrotúránk origópontjának is nevezhetnők. Kínai étterem, Keresztúri út-Kerepesi út sarok, tizedik kerület, nem messze kanyarodik a Rákos-patak. A dolog érdekessége, hogy itt két szép nagy ház van egymás mellett, és mind a kettő kínai étterem.

Így aztán, amikor Rencivel odaértünk a helyszínre, első dolgunk az volt – miután az aznapi esők eredményeit kerülgettük -, hogy kitaláljuk, melyik is volt az a bizonyos hely, ahol annak idején először ettünk fafülegombát forgóasztalról. Rövid tanakodás után bemasíroztunk az egyikbe, és már a kertben az volt az erős gyanúnk, hogy jó helyre jöttünk. Belépve a bejáraton azért kicsit elbizonytalanodtunk, de miután megláttuk a meredek lépcsőt felfelé, eloszlott minden kételyünk.

Aztán egyszer csak a semmiből előtűnt egy kínai hölgy, és kicsit gesztikulálva elmagyarázta, hogy fenn épp nincs kiszolgálás, maradjunk csak a földszinten. No hát, ha már ott voltunk, nem sokat teketóriáztunk, maradtunk a földszinten.

Hát nem ilyen berendezésre emlékeztünk, de ha már ott voltunk… Az egyik pincér vagy mifene épp egy asztalnál üldögélt és kajált, de jöttünkre felpattant, és hozta az étlapokat, amikre nem lehetett ráfogni, hogy épp akkor kerültek ki a nyomdából, de azért el lehetett olvasni őket, és már ez is valami.

Megejtettük a rendelést, majd nyugodtan üldögéltünk, miközben a háttérben originál kínai muzsika szólt, mellettünk néhány méterre pedig az üdítős rekeszek pihentek, nyugodt magabiztossággal. Ja, rajtunk és a személyzeten kívül egy lélek sem volt a csehóban. Emiatt kissé feszengtünk is, a hangulat se volt az igazi, már-már eluralkodott rajtunk az érzés, hogy talán mégsem ide kellett volna jönni…

Ám egyszer csak megérkezett az ebéd, és annak fogyasztása közben minden kételyünk köd gyanánt párologni kezdett. Olyan irgalmatlan méretű adagokat kaptunk, melyekkel szerencsére a minőség is egyenes arányban állt. Én derekasan legyűrtem a magam porcióját (csípős cucc volt, úgy rémlik valami szecsuáni csirke), Renci becsomagoltatta (az övé nem volt csípős, de az állaga hasonló volt az enyémhez), így a vacsora is meg volt oldva.

Indulás előtt persze még a vizesblokkot meglátogattam, kicsit nyomozni kellett, de a háziak útmutatása alapján megtaláltam. Nos, tízes skálán ötösre értékelem, lepukkant, kicsit ragacsos, átlag kocsmai vécé.

Összességében elmondható, hogy a kissé ijesztő környezet ellenére barátságos kiszolgálásban részesültünk, és a kaja is erős nyolcassal illethető.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments

János-hegyi túra (Bécsi szelet vendéglő)

Az egész ott kezdődött, ha már néhanapján elmegyünk csavarogni, akkor ugye meg is éhezünk.

Először csak a jól bevált, ismert helyekkel kezdtük, aztán Rencinek volt az ötlete, hogy menjünk el a kínaiba, ahol néhány évvel ezelőtt már megfordultunk, és igen kellemes élményekkel távoztunk.

De ne vágjak a dolgok elejébe, próbáljak csak meg szépen időrendben haladni.

2009. október 27. Hívhatjuk szülinapi túrának is, egy barátságos keddi napon őszi szünetet tartottunk, és megrohamoztuk a János-hegyet. Ez még persze nem gasztro, fogjuk fel úgy, hogy aperitif.

Azzal kezdtük, hogy megkerestük a fogaskerekűt. Óriási megkönnyebbülésemre ott volt, ahol emlékeztem, hogy kéne lennie. És most már száma is van neki. Piros villamos. És amikor araszol fel a hegyre, bitang hangja van. Nem laknék mellette.

Namármost, a végállomás a Széchenyi-hegyen van még mindig, ezt legalább nem változtatták meg. Onnan egy kis séta az úttörővasút végállomásáig, ahol már várt a szerelvény minket. Nem tévedés az úttörővasút név, mert a járgány egész hangulata, miliője jó kis békebeli hetvenes-nyolcvanas. A négy ajtóból kettő működött, három megállóért elkértek annyi pénzt, mintha Budakalászig mentünk volna (persze addig nem megy, de mehetne! Amúgy a jegydrágítás volt az egyetlen kivétel a retro hangulatban…), és a főkalauz bácsi olyan kedves volt, mint egy Ezermester boltban frissen vásárolt smirgli. Ja, és nem lehetett kis műanyag mozdonyokat vásárolni, amilyeneket a legutóbbi kirándulásunk során Andikével meg Krixszel vettünk.

Így aztán el is hagytuk – az amúgy ráadásul a szokottnál kevesebb kocsiból álló – szerelvényt a János-hegyen. Egy laza nyelvlógatós séta a kilátóig. Lásd képes melléklet.

Na aztán jól felmásztunk a toronyba (tényleg jó magas), közben irdatlan szél fútt, Renci a fejire pakolta a kendőjét, én meg nem az enyémet. Véletlenül volt nálam fényképezőgép, így hát lefele nézve is kattogattam rendesen. Ehol ni.

Persze ennél többet csináltam, de minek rakjam ide mindet? Nem? De.

Ihol van a többi: http://www.flickr.com/photos/drotmalac/sets/72157601206722084/

Miután szépen kigyönyörködtük magunkat, és próbáltuk eltalálni, hogy voltaképpen mit is látunk (döbbenetes volt, egészen a reptérig ellátni ám!), lebattyogtunk a lépcsőkön (szigorúan a kijárati lépcsőn, mert van egy bejárati meg egy kijárati), és megint egy táblába botoltunk. Íme.

Aztán a libegőig a rövidebb úton mentünk, meg is érezte a térgyünk kalácsa.

A libegőnél gyorsan vettünk valami innivalót meg libegőjegyet meg használtuk a pisildét, amit a büfés néni nyit ki távirányítóval, miután megkapta a zsetont. Ki van ez találva.

Ezután nem volt más hátra, mint hanyatt dőlni a libegő kanapéjába, hallgatni a szelet (lejjebb már nem volt olyan durva), és nézni a házakat, és jókat röhögni az ott lakókon, hogy ilyen hülyék, a libegő alá költöztek.

Néhány idióta gyalogos beszólt nekünk alantról, de csak az irigység szólt belőlük. Különben is jót mosolyogtunk rajtuk, hogy mit mászkálnak ott lent, amikor itt van a felvonó. Aztán egyszer csak a hegy aljánál voltunk, ahol egy kedves kis villamos várt ránk, de az istennek sem akart elindulni, mert valami recepció volt. Mókustanya.

Majd felszálltunk egy buszra, ami a Moszkva tér helyett a Nyugatihoz indult, sok turista társunk őszinte meglepetésére. Ezen a ponton már a vasszöget is megettük volna, annyira éhesek voltunk. Ki is találtuk, hogy a Nyugatinál majd bekapunk valamit, de mire a Margit hídhoz értünk, egyszerre lettünk figyelmesek a közelben elhelyezkedő Bécsi szelet vendéglőre. Már szálltunk is le a buszról, uzsgyi be az említett műintézménybe. Egy icipici asztal volt csak szabadon, az is a kirakat mellett, de hát az éhség ugye nagy úr. Rögtön kértük a ház specialitását, amely kisvártatva elterült az asztalunkon – a fűszertartónak szinte már nem is maradt hely. Ájulás közeli állapotig ettük magunkat, miközben az utcáról mindenféle népek bámultak befele árgus szemekkel, de ez minket egy cseppnyit sem zavart.

Filed under: Gasztro Túra | No Comments