VietnamiPosted by admin on november 1st, 2010
Na most ez úgy indult, hogy ez a hely Szentmihály szélén van, ahol a 277-es (leánykori nevén: 77-es) busz kanyarodik Palota felé. Tehát a buszról kismilliószor láttam már, szép a kertje, pofás az épület, anno meg a Hubay téri bolhapiacon igen finom levest főztek a kis vietnamiak.
Tehát egy szép tavaszi napon Rencivel beugrottunk, hogy megtudjuk, mit lehet falni. A kert gondozott, a hely belül kulturált, bár rontott az összképen, hogy a nemzeti hovatartozást (értsd: vietnami) csak nyomokban véltük felfedezni. Az előtérben lógott két rizsszedő kalap, oszt kalap.
Néhány hangszóróból próbált némi zene kiszüremkedni, kis fülelés után felfedeztük, hogy valami kereskedelmi rádió recseg, de szó szerint, mert a hangdoboz nem kicsit volt kontakthibás.
Nem volt nagy tömeg a helyen, rajtunk kívül két pasi ücsörgött a szomszéd asztalnál, valami munkaebéd-féleség lehetett, és csak sejthettük, hogy azért tévedtek ide, mert a közelben lehetett a munkahelyük/vállalkozásuk.
Szóval lecuccoltunk, és rövidesen megjelent a pincérnő. Hozott valami étlapfélét is, és próbálta elmagyarázni, hogy mit hogyan olvassunk, mi nincsen, de mi van pluszban, de közben elveszítettük a fonalat, és próbáltunk arra koncentrálni, hogy ami úgy szerepel az étlapon, hogy nincs áthúzva, nagyjából el lehet olvasni, abból talán rendelhetünk. És majdnem igazunk lett, csak Rencinek kellett módosítani a rendelésen, mert miután megrendelte a kajáját, a pincérnő eltűnt a konyhában, és csak jó 5-6 perc után került elő – akkor sem éppen lélekszakadva -, és közölte, hogy ilyen kaja nincs. (Sajna már nem emlékszem, mi nem volt, de talán nem is lényeges.) Úgyhogy rendeltünk levest, tintahalkarikát, meg emlékeim szerint valamilyen csirkét (jó rég volt már az eset, csak a lustaságomnak köszönhető, hogy most írok róla).
Nyugodtan ücsörögtünk, vártunk szépen, közben próbáltuk kisilabizálni, mi is recseg épp a hangszóróban.
De nem vártunk hasztalan, mert megjelent újra a pincérnő – aki egyébként mestere volt a bujkálásnak, tényleg csak nagy ritkán mutatta meg magát, pedig nem lehetett ráfogni, hogy irgalmatlanul el lett volna havazva.
A leves jóízű és bőséges volt. Ebben valóban nem kellett csalatkoznunk.
Pillanatokon belül jött a második fogás is, ám ekkor újfent meglepődtünk. Nem volt hozzá ugyanis köret.
Na persze pincérlányunk sehol, ám ekkor váratlanul felbukkant egy vietnami néni, vélhetően a főnök, mert odatipegett hozzánk mosolyogva, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Persze, hogyne, csak jó lenne egy kis rizs – mondok neki. Újabb mosoly, néni el. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mit akarok, de legalább udvarias volt.
Így hát megint meg kellett várnunk, míg kedvenc pincérnőnk felbukkan, de sikerült ezt a pillanatot is elkapnunk. Mondom neki, mi a nyűgöm. Hát hogy hozzon már valami rizst. Aszongya, jó, de akkor várnunk kell, mert azt el kell készíteni. Beleegyeztem. Majd őnagysága ismét el. Ekkor kezdett derengeni, hogy ugyan mi a fenét kell egy köreten annyit vacakolni? Hümmögtünk is rendesen, majd rájöttünk, miután az otthagyott étlapokat átböngésztük, kutatván köret után, hogy nem köretet fogunk kapni, hanem egy újabb főétket, pirított rizs néven. Újabb negyedóra kitartó várakozás után kedvencünk felbukkant, és hozta a szépen gőzölgő, gusztusos, hatalmas tál rizst.
Szó se róla, isteni volt, a kihűlt tintahallal együtt.
Tanulság: hiába jó a hely, finom a kaja, normális a klotyó, ha a felszolgálás csapnivaló. Sajnos nem volt nálunk képrögzítő eszköz, így ez a beszámoló illusztráció nélkül marad.
